Egykori források és a  jelenlegi kutak Esztergomban

Dr. Dobos Irma

Hazánk tájegységei  között a Dunakanyar nagyon  rangos helyet foglal el. Természeti szépségei mellett az utóbbi hat évtizedben több helyen feltárt és hasznosított termálvíz még vonzóbbá tette e területet. Két nagyobb település, Esztergom és Visegrád már évszázadokkal ezelőtt az ország jelentős szellemi és kulturális központja volt, amely ugyancsak nagymértékben hozzájárult a természeti értékek növeléséhez.

Római és török fürdők Esztergomban 

A víz, legyen az felszíni vagy felszín alatti, az emberiség történetében mindig település-létesítő, illetve formáló tényezőnek számított, ahol pedig termálvíz is volt, ott meggyorsult a fejlődés és igen hamar  sajátos fürdőkultúra alakult ki. Pannóniába  a fürdőszokásokat a rómaiak hozták magukkal  és a helyi adottságokhoz, a település nagyságához igazítva, némi változtatással alkalmazták. A helyi módosítások főként a fürdők méretét érintették  és ezek itt korántsem voltak olyan fényűzően berendezve és kialakítva, mint amilyeneket a nagyobb római településeken építettek, de funkciójukban mindig azonosak voltak. A fürdő-építkezésekben a görög hagyományokra támaszkodtak, de a birodalom fejlődésével és gazdagodásával új társadalmi igény lépett fel. Augustus császár híres építésze, Vitruvius Pollio leírásából megtudhatjuk, hogy a fürdőkben meleg fürdőzés, izzasztás és hidegvizes kezelés folyt, és mint kiegészítő létesítmény mindig hozzá tartozott a vetkőző, az izzasztó gőzfürdő, az olajozásra és a masszírozásra szolgáló helyiség. Egyik-másik fürdőben már padlófűtést is alkalmaztak. A leírás megemlíti még, hogy a birodalomban általában közfürdőket építettek, de némely  előkelőség magánfürdővel is rendelkezett. A fürdők nem csak a tisztálkodást és a testedzést szolgálták, hanem igen nagy szerepük volt a gyógyászatban is. Ezt tanúsítják a fogadalmi oltárkövek és a gyógyítás isteneinek állított szobrok. 

 A vizsgált terület legnyugatibb helye Esztergom, számos meleg forrásának hasznosításáról első konkrét nyomot a római birodalom hagyott maga után. Ebben meghatározó szerepe volt a római útnak is, amely Esztergomon keresztül vezetett a Duna mellett egészen Aquincumig. Biztos adataink vannak arról, hogy Aquincum kiépítését a stratégiai szempontokon túlmenően a mai Római fürdőtől oda vezetett langyos forrásainak köszönhette. Esztergom Vízivárosi részén római feliratos kövek és fürdőépület-maradványok kerültek elő. A hercegprímási lapidárium egyik hatalmas oltárkövét, a Commodus Orpitiánust, Pannónia propraetora állította a gyógyító nimfák tiszteletére. 

A  város jelentősége az Árpádok alatt és a középkorban végig megmaradt. Az érseki vagy Víziváros betelepítése IV.Béla király idejében történt. Ekkor kapott Róbert érsek a királytól olyan engedélyt, amelynek alapján a Várhegy tövében fakadó meleg forrás vizétől az érseki toronyig terjedő területrészre tisztjeit és szolgáit be tudta telepíteni. Ezt a települést az 1156-i királyi oklevél Strigranensi suburbis sede, az egyházi oklevél viszont Strigonium néven említi.

A meleg források az Árpádok idejében a hajózást is kedvezően érintették, miután a Kis-Dunába ömlő meleg víz fagymentes kikötőt biztosított. A mai Fürdő szálló és a strandfürdő területén az egykori térképek és metszetek egy meleg vizű tavat tüntetnek fel, amelyet a Szent Tamás-hegyből fakadó források tápláltak. E források környékén a hegy DNy-i lábánál alakult ki a középkori Hévíz település. A tó forrásaira III. Béla első felesége, Antiochiai Chatillon Anna királyné közfürdőt (balnea communia) létesített  és ezt a hozzá tartozó földterülettel együtt IV. Béla 1238-ban a keresztesek esztergomi házának adományozta. Az erről szóló dokumentum szerint ez  a fürdő tekinthető az országban az első közfürdőnek. Feltehetően ez azonos Jiczhchák ben Mosch bécsi rabbi 1250-1260 körül leírt Osztrigoszi melegvizes fürdőjével. Hévíz területén állott a Szt. Erzsébet ispotály és rendház is. Valószínűsíthető, hogy a keresztesek a fürdő mellé a meleg vízzel történő gyógyítás céljából építették a kórházat, amely a máltai Szent János (Johannita) lovagok tulajdonába került. 1294-ben említik először az oklevelek a Hévíz-tó lefolyásán lévő káptalani malmokat, a fürdőt és a malmok vízrekesztőit. Arról  nincs adatunk, hogy 1500 körül Estei Hippolit  esztergomi érsek, vagy más adatok szerint Bakócz Tamás érsek milyen vízbázisra építtette meg a Budán is dolgozó Chimenti Camicia firenzei építésszel a városi vízművet.

A magyar középkori és reneszánsz kori fürdőzés történetének alapvető forrása Georgius Wernher sárosi és eperjesi várkapitány műve, az 1549-ben megjelent „De admirandis Hungariae aquis”. Könyvében így ír Esztergomról: „Ez a hely Magyarországon Buda után mindig a leghíresebb volt. Itt az érsek székhelye, aki egyszemélyben Magyarországnak a prímása. Annak a hegynek a tövében, melynek a tetején nagyszerűen épített vár áll, s amerre a Duna folyik létezik itt egy toronyba zárt melegforrás, ahová a várból meredek falon lehet lejutni. E forrásból akkora vízmennyiség fakad, hogy valaha malomkövet forgatott, most pedig dobhoz hasonló szivattyúgépet hajt, amellyel a Duna vizét földalatti csatornán keresztül a fent említett toronyba szivattyúzzák és a várba vezetik át”.

 Evlia Cselebi török világutazót is ámulatba ejtette a vízemelő annyira, hogy a magyarra lefordított anyagban  két oldalon keresztül ismerhetjük meg  a gépezet felépítését és működését  Leírásának azt a címet adta, hogy „Az esztergomi bámulatos vízhajtó gép”. Pontosan leírja a gép helyét, a gépház külső kialakítását és belső berendezését. Az 1470-ben készült szerkezet emelte több mint kétszáztíz éven át a Várhegy lábánál fakadó forrás vizét a fellegvárba Kolumbán György szerint (Károlyi,  2003).  Mivel e leíráson kívül rajz nem maradt fenn, ezért  jelenleg néhányan megkísérelik formába önteni e különleges  vízemelőt.  „Ennél is bőségesebb, nem messze innen, az a másik forrás, melynek vize kis halastóba folyik, ahol még télen is békák brekegését hallod. Vizének mennyisége elégséges 3-4 malomkő hajtására.  Ezt a helységet korábban Istrogranumnk hívták, most Esztergomnak nevezik” írja Wernher. A malom pontos helyét ugyan nem közli, de tudjuk, hogy a tó DK-i végénél – a mai Bajcsy Zs. út 12. sz. ház udvarának helyén állott. Ezt a törökök 1543 után lőpormalommá alakították át. Johann Sibmacher 1595. évi metszetén is így szerepel. Ugyanebből az időből származó másik metszeten a tavat kettéosztó duzzasztógát (malomgát) is látható. Evlia Cselebi török utazó szerint a lőpormalom védelmére kisebb erődöt építettek a törökök, és a malomnak  „bronz kerekei,  hengerei és mozsarai  vannak” és ezeket a hőforrás vize mozgatja  (1663).

A nyugati utazók is nagy előszeretettel keresik fel ebben az időben Magyarországot, leginkább azért, mert itt ismerkedhetnek meg leghamarább a török hódoltság politikai, gazdasági és kulturális létesítményeivel. II. Rudolf császár követe, von Vratislaw 1591. évi utazása alkalmával leírja, hogy „a törökök igen hamar megépítették a Duna-parti fürdőket. A dzsámik és minarék mellett a fürdők alkotják a legjelentősebb építményeiket. Általában az igen szolid körülmények között élő törökök a fürdőkre nagy gondot fordítottak. Az építéshez faragott köveket használtak, a medencéket pedig ólomlemezzel szigetelték.”

Az egykori leírások, rajzok és a feltárások szerint két típusú fürdőt létesítettek a törökök. A természetes hévizekre épített termálfürdők (ilidzsák, kaplidzsák) kifejezetten a gyógyítást és az üdülést szolgálták. A gőzfürdők (hammamok) jóval elterjedtebbek voltak, mivel ezeket elsősorban tisztasági fürdőként használták és minden mohamedán lakta terület rendelkezett ilyen fürdővel. Ezek üzemeltetéséhez felmelegített hideg vizet használtak. A rómaiaknál ismert ikerfürdőt is alkalmazták. Mind a termál-, mind a gőzfürdő mérete általában azonos és centrális megoldású volt. Hogy a magas szintű török fürdőkultúra kialakulhatott, ahhoz tudni kell, hogy a fürdőzés szabályait a Korán írja elő, betartása ezért minden mohamedánra kötelező volt.

A kádfürdőt nem alkalmazták, olyan lépcsős nagymedencékben fürödtek, amelyekhez izzasztófülkék is tartoztak. Ezek a régi római és az orientális hammamfürdők ötvözetei voltak. A hammam fürdő általában kör vagy sokszögletű alaprajzú, külön vetkőző- és pihenőhellyel, enyhe, illetve meleg levegőjű izzasztó-helyiséggel. Nélkülözhetetlen a masszázs és a hidegvíz-leöntés. Ezek a fürdők leginkább az arab és a perzsa fürdőkhöz hasonlítanak.

Esztergomban Horváth István  régészeti kutatásai nyomán  a Vízivárosban az Óvoda u. 6. és 8. számú ház helyen „Szép Rusztem” budai pasa fürdőjét tárták fel, amely az 1594-95. évi ostrom alatt pusztult el. 1605-ben, amikor a törökök ismét elfoglalták a várost, ezt a fürdőt már lakóházzá átalakítva találták.  A feltárások azt is megállapították, hogy a több helyiségből álló fürdőépületnek 4-5 m magas falai voltak, a kőlapokkal burkolt nyolcszögű medencéje is előkerült, amelyet az 1980-as évek elején az Óvoda u. 8. sz. ház pincéjében még látni lehetett (Gerő, 1980).

Mivel a törököknél a Korán előírásai szerint a naponkénti tisztálkodás kötelező volt, hamarosan új fürdő építése kezdődött  ugyancsak a Vízivárosban a Hévíz fürdő tornya mellett földsánccal, mély árokkal és bástyával védelmezve. Leírás szerint „Az idegenek és a szolgaféle népek ebbe a meleg fürdőbe járnak . . . „, e szerint még más fürdőnek is kellett lenni a vezető réteg részére.

Tervek és fejlesztések a fürdő  fenntartására

A török kiűzése után a tó és környéke visszakerült az esztergomi káptalan birtokába és vizét ismét malom hajtására, majd a ferencesek posztó kikészítéséhez használták. A 19. században magánkézbe került és újra  fürdőnek használták a század végéig. Ekkor kupolája beszakadt és belső terét szeméttel és földdel töltötték fel.

Houfnagel György a Hévízi-tó ÉNy-i végében lévő fürdőmedencét is ábrázolja látképén, és a kőből épített, hosszúkás, nyolcszögletű fürdőmedencét jelzi az 1751-ből származó kéziratos térkép is. Helye a Bajcsy-Zsilinszky út 35-37. sz. házban  és az úttest alattjelölhető ki  ( 1.kép.).

Az 1800-as években  is több monográfia foglalkozik a források rövidebb-hosszabb ismertetésével. Fényes Elek (1851) leírásából megtudjuk, hogy a Hévízi-tó 40 lépésnyi széles, amely soha nem fagy be. Lengyel Dániel 1853-ban megjelent kétkötetes munkájában az esztergomi keserűvíz-előfordulásokkal együtt a meleg vizű forrásokat is megemlíti. Azt írja, hogy az egyik forrás a Szt. Tamás-hegy aljában „buzog fel”, „vize tiszta, színtelen, kellemetlen kénmáj-szagú s fanyarízű, hőmérséklete a légmelege +13o-nál +22o R. A másik a várhegy aljában buzog fel, az elsőhöz hasonló tulajdonnokkal bír, s azzal együtt fürdő gyanánt használtatik. Egy harmadik az előbbiekhez hasonló közel a Dunához buzog fel, s felibe egy kőépület van építve, de kevés vizet adván, már ma nem igen használtatik.”

A jelenlegi fürdő feltehetően megegyezik az 1238. jan. 20-án kelt királyi adományozó oklevélben szereplő „Balnea communia in Strigonio”-val, amelyet  ugyancsak forrásokra (Mala vagy Malya) telepítettek. A Mala alagútrendszerrel együtt meg lehet ismerni az egykori forrást is, amely a Hévíz-tó fő táplálója volt. Egy ideig „Malya fürdőnek” is nevezték, majd a 20. század elején  a Szent István Artézi fürdő nevet kapta. 1900-ban az esztergomi Takarékpénztár Rt. megvásárolta a fürdőházat és nagy nyitott uszodával egészítette ki. Annak ellenére, hogy 1898-ban Wodár Ferdinánd és Wodár Nándor óvodák részére két forrás foglalásával próbálkozott éspedig egy 150 mm Ø-jű 13,0 és egy 23,0 m mélységű kút kialakításával, de nem sok sikerrel, mivel csak néhány l/min 22-28 oC  vízmennyiséget lehetett kapni. Ennek ellenére a Takarékpénztár Rt. mégis úgy döntött, hogy egy nagyobb mélységű fúrással a szükséges  vízmennyiséget biztosítani lehet. A fúrás eredményétől tette azután függővé a fürdő további fejlesztését.

A fejlesztéssel kapcsolatban a Roschlitz ház vétele is felmerült és az ezzel foglalkozó kézirat számos értékes adatot tartalmaz az akkori „rituális fürdő kellékei”-ről. Ezeket így határozza meg: szükséges hozzá „1. folyóvíz, 2. tégla vagy kőmedence (más anyag nem lehet), 3. legalább 14 akó víz, 4. víz medencében legyen 1 rőf (78 cm) széles, hosszú és mély (lebocsájtó ajtó nem lehet a medencében),  csak lefolyó lyuk”.

A fejlesztés keretében felmerült 2-3 kádfürdő létesítésének gondolata is. Terv szerint a kádakat vörösfenyőből ésnem fémből kell készíteni és fehérre kell festeni. Megtudjuk, hogy a káptalani kádfürdők szobái 1,5 m szélesek, 4,5 m hosszúak és 3,75 m magasak. Felvetődött annak lehetősége is, hogy a Takarékpénztár a káptalani gőzfürdőből szerez kádfürdők üzemeltetéséhez  meleg vizet. Közli a kézirat a régi uszoda méretét is: 20 m hosszú és 8 m széles, amelyet az új 3 forrás (18-26 m mély kút) 6-9 óra alatt tölti meg. A kutak óránként 300-434 hl vizet adnak, azaz percenként 500-700 litert.

1907-ben a Takarékpénztár kérelmére Riegler Gusztáv kolozsvári egyetemi tanár megtekintette a fürdőt és számos értékes javaslatot adott. A fejlesztéshez indokoltnak tartotta többek között a  főkáptalani források megszerzését, az új uszoda befedését és összekötését a vízgyógy-intézeti részleggel,  hogy azt kora tavasztól késő őszig használni lehessen. Felmerült a gyógyfürdővé nyilvánítás gondolata is. A szükséges vegyvizsgálat elvégzésére Than Károlyt vagy Lengyel Béla egyetemi tanárt javasolta Riegler Gusztáv. SzerinteHankó Vilmos  elemzése ugyancsak hivatalos és elvégezheti a gyógyfürdővé minősítés lebonyolítását, az ehhez szükséges orvosi javaslatot pedig  több egyetemi tanártól lehet  beszerezni.

Ilyen előzmények után a részvénytársaság igazgatótanácsa Zsigmondy Béla vállalkozótól, Leféber Ágoston kútfúrótól ésSteiner Farkas fúrómestertől kért ajánlatot a tervezett hévízkútra. 1907. november 29-én az igazgató megbízást kap, hogy a fúrást Zsigmondy Bélánál rendelje meg, aki 1908-ban elkezdte a hévízkút fúrását, s azt 140 m-ig kézifúrással le is mélyítette, de tovább fúrni nem tudott. A folytatáshoz és a fúrás befejezéséhez a Raky német mélyfúró vállalat kapott megbízást. A cég fúróberendezése már gőzgéppel üzemelt és 1909-ben 323,5 m-ben sikeresen befejezte és kiképezte a hévízkutat. A Szent Istvánról elnevezett artézi kút a mai Fürdő Szálló területén létesült és 10,5 m-től már triász karbonátos képződményt harántolt. Eredeti feljegyzések szerint a kút 29 oC hőmérsékletű hévizét a felső 100 m-ből kapta és  naponta 3-7000 m3 vízmennyiséget szolgáltatott a terepszint felett a II. világháborúig. A kúton kezdettől rendszeres megfigyelést végeztek és szoros összefüggést állapítottak meg a Duna vízállása és a vízhozam között. Ebben az időben a vízmennyiség 2700  l/min alá soha sem csökkent (Schulhof, 1957). .

Erdős József  azt írja 1910-ben, hogy a forrásokat két helyen használják fürdésre, éspedig a „fürdőfogadóban” (szállodában), ahol gőz- és kádfürdő van és ettől nem messze a Takarékpénztár fürdőtelepén, ahol medencék és hévizű uszoda létesült. A következő kiadványban közli a hévízelemzők (Schenk István ésThan Károly) véleményét, s eszerint az ásványvíz a „langyos akratothermákhoz” tartozik. „A víz hőfoka, vegyi összetétele és gyógyító értéke teljesen azonos Tobelbad, Neuhaus és Römerbad vizével”. Az 1920-as években  a fürdőt  Réger István bérelte, a „Szt. István Artézi Forrásvíz Vállalat” pedig Porgesz Sándor  vezetésével szénsavval dúsítva palackozta az ásványvizet  „Szent István forrásvíz” néven (Vécs, 1939).

Hankó Vilmos 1913-ban elemezte a hévizet és hasonló eredményre jutott, mint a korábbi elemzők, sőt még mint különlegességet, 0,1 mg/l lítiumot is kimutatott. Benczúr Gyula  is foglalkozott az esztergomi karsztvízzel és megállapította, hogy a  17 kisebb forrásból és az artézi kútból naponta 1 500 000 hl 29 oC hőmérsékletű langyos vizet lehet kinyerni  (Benczúr, 1929)

A fürdő fejlesztése 1911-ben tovább folytatódott, amikor  Váczy Hübschl Kálmán  építész elkészítette a fedett uszoda tervét, amely meg is valósult, majd 1927-ben a versenyuszodának alkalmas  50 m hosszú vasbeton medencével a strandfürdőt is kialakították (2. kép), (Einczinger, 1932). A fürdő mellett a Fürdőszálló fejlesztését is tervbe vette a Takarékpénztár. Az 1936. évi adatok szerint a napi vízmennyiséget 2 millió literre becsülik. A fürdőben ekkor  kád-, kő-, gőzfürdő, 1 verseny- és 2 nyári uszoda, fövenyfürdő és napfürdő vehető igénybe. A fürdőorvos dr. Stockinger János  (Frank et al. 1936), 1939-ben dr. Antal Pál  és a bérlő Szilágyi Miklós  (Frank et al. 1939).

A második világháború után vállalatként működött a fürdő, majd 1954-től a Városi Víz- és Csatornamű kezelte. Akkor a Mala- vagy Barlang-forrást, a Mosó-forrást, a Kőfürdő forrásait és a Kis-Duna-jobb partján szivárgó szökevény-forrásokat tartották számon, s ezek vízhozama a mindenkori Duna vízállásától függött. A Mala-forráscsoport a felszín alatt 3-4 m mélyen fakad, téglával kifalazott folyosórendszer alján, építésének időpontja bizonytalan (Schulhof, 1957.)  A Kis-Duna sétány védett platánsora mellé épült  a mai fürdőtelep, amelyhez egy 200 főt befogadó 8 x 20 m-es fedett uszoda 160 m2 vízfelülettel és egy  25 x 50 m-es ezer fős kapacitású télen sátortetővel fedett, 1255 m2vízfelületű strandmedence tartozik (3. kép). A karsztvíz hőmérséklete akkor már lecsökkent 27 oC-ra. A  10 812  m2 területű   fürdő a város tulajdona, üzemvezetője Heer Lajos (Soós, 1995).

A fürdő vezetősége példamutató módon havonta méri és ellenőrzi a mélyfúrási kútban a nyugalmi  és az üzemi szintet. Ezekből az adatokból egyértelműen kiderült, hogy  a közeli dorogi-medencei és  lencse-hegyi karsztvíz-emelés megszűnése,  illetve csökkenése jótékonyan hatott a karsztvíz-egyensúly  fokozatos helyreállításában.  Amennyiben az  utolsó 25 évet vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a két legkedvezőtlenebb év az 1990. és az 1991. év volt, amikor a nyugalmi szint 10,65-re, illetve 11,11 m-re süllyedt. Ettől kezdve azután fokozatosan emelkedett, s 1996-tól  a 7,42 m-ről 2002-re 6,4 m-re emelkedett.   Míg korábban a depresszió 40-60 cm volt, addig az utolsó évben mindössze 0,17 m-t mértek közel azonos vízmennyiség kitermelése mellett. A víz hőmérséklete 27  oC-nál állandósult.  A klinikai vizsgálatok eredményei alapján 2006-ban gyógyvíz minősítést kapott a fürdővíz.

Az 1975-ben a Prímás-, újabban az Aquaszigeten  kitűzött és 1976-ban kivitelezett 296 m mély kútból   kétszeri savazás után 1800 l/min 27o C hőmérsékletű Ca-Mg-hidrogén-karbonátos langyos vizet sikerült kinyerni. Esztergom  önkormányzata  a Széchenyi-terv keretében Finta József  tervei alapján megpályázta egy korszerű  fürdő létesítéséhez a 900 millió forintot. Szerencsére a pályázatot elfogadták, így látványos fürdő épült a Prímás-szigeten (Végh A., 2003). E kedvező eredményről a  nagyközönséget is tájékoztatni kívánta a város vezetősége, ezért a  teljes tervdokumentáció bemutatásával a Duna Múzeumban már 2002. augusztus 14-én rendezett kiállítást   (Károlyi, 2003). A fürdőt  azután 2005. november 17-én adtak át a jelen lévő díszvendég  Orbán Viktor Meggyes Tamás polgármester kíséretében.

Palackozásra tervezte a  REALING  Kft.  a Szenttamás u. 1. sz. alatt 2000-ben létesült 106,0 m mély artézi kutat, amely azután a triász időszaki mészkőből 1500 liter 27,8 oC hőmérsékletű ásványvizet tárt fel a terepszint alatt 27,67 m-en, s a nyugalmi szint is igen mélyen, 26,67 m-en maradt a magas terepszint miatt. A víz jellege és összetétele hasonló a fürdővízhez, mivel a kalcium-magnézium-hidrogén-karbonátos langyos víz  összes oldott szilárd alkotója mindössze 888 mg/l.  A fúrás célja a 2002-ben ásványvíznek minősített viz forgalmazása  „Milleniumi Szent István ásványvíz”  néven. 

Irodalom

Bemczúr Gy .1929:  Magyarország egyszerű és földes-meszes hévizei (in: Magyarország balneológiai értékei).  Budapest, Országos Balneológiai Egyesület.

Csongrádi B.-né et al 1959:  Adatok a Budapest környéki medencerészek rétegsorához. -- Földtani Közlöny, 89. 4.407-412.

Einczinger F. 1932: Esztergom melegforrásai.--  Hidrológiai Közlöny,  82-84.

Frank M. – Kunszt J. – Rausch Z. (szerk.) 1936: Magyarország fürdőinek, ásványvizeinek üdülőhelyeinek ismertetése Magyarország fürdőtérképével. Budapest. Országos Balneológiai Egyesület.

Frank M. – Kunszt J. – Rausch Z. (szerk.) 1939: Magyarország fürdőinek, ásványvizeinek, üdülőhelyeinek ismertetése Magyarország fürdőtérképével. Budapest. Országos Balneológiai Egyesület.

Gerő Gy.1980:  Az oszmán-török építészet Magyarországon  (Dzsámik, türbék, fürdők). –  Művészettörténeti füzetek, 12.Bp. Akadémiai Kiadó.

Fényes E. 1851: Magyarország geographiai szótára. I-II. kötet. Pest.

Károlyi J. 2003: Vízügytörténeti Hírlevél, 1. 5.

Lengyel D. 1853: Fürdői zsebkönyv. I-II. kötet, Pest.

Pifkó P. 1997: Fürdőélet Esztergomban. Esztergom, Esztergomi Szent István Fürdő. 65 p.

Sárváry I. (1995): A budapesti termálkarszt kitermelhető vízkészleteinek felülvizsgálata. Hidrológiai Közlöny, 75. 2. 87-93.

Soós P. (szerk.)  1995: Magyar fürdőkalauz. Magyar Fürdőszövetség et al. kiadványa.

Schulhof Ö. (szerk.) 1957: Magyarország ásvány- és gyógyvizei. Akadémiai Kiadó.

Sümeghy J. 1938: Az esztergomi Szenttamáshegy talajvize. – Földtani Értesítő, 3.  18-20.

Sümeghy J. 1940:  Jelentés az Esztergom város Szenttamáshegy nevű részének geológiai vizsgálatáról. – M. kir. Földtani Intézet Évi Jelentése az 1933-35. évről. 486-504. 

Vécs O. 1939 ?: Esztergomi útmutató. Esztergomi Takarékpénztár Rt. kiadványa..

Végh Alpár S. 2003: Esztergom visszanyerhet elvesztett múltjából egy darabot – Keresztvíz és fürdővíz. Magyar Nemzet Magazin, február 8. 24.

Dr.Dobos Irma
Euro-geológus
tud. történész
 

Esztergom romjai az 1596. évi ostrom  után (Georg Houfnagel metszet)

A strandmedence a fürdő bejáratával (2003)