A  130 éves „Mohai Ágnes ásványvíz” feltárása  és hasznosítása

Dr. Dobos Irma

 

 

Összefoglalás:  A 19. század ismert ásványvizei    között     jelentős   helyet foglalt el  a Mohai Ágnes, amely gyógyvízként is a forgalmaztak.  Feltárásában elsőként Zsigmondy Vilmos vett részt 1879-ben, a palackozást Kempelen Imre   indította el, amely 2008-ig tartott. A jó minőségű kalcium­-magnézium hidrogén-karbonátos ásványvíz a csekély ásványi anyag tartalmú -ivóvíz minőségű víz- térhódításának   esett áldozatául.

 

Az ásványvíz megismerésének  több  évszázados útja

 

Magyarország ásvány- és gyógyvíz előfordulásai között előkelő helyet foglal el a Székesfehérvártól mintegy 10 km-re fekvő Moha községben több száz év óta ismert ásványvíz.  Hogy milyen fontos szerepet töltött be a község életében az ásványvíz, azt a község címere is bizonyítja. A címer 3. mezője az „Ágnes-forrásra” utal. A forrás ábrázolását  arany színű, természetesen tekeredő kígyó fogja közre.

A község területén és környékén igen sok természetes ásványvíz-lelőhelyet ismertetnek az egykori okmányok és leírások  A Csór ugyancsak római település volt.  Feltételezni lehet, hogy a mohai savanyúvizet már a rómaiak is használták, mert a közeli Iszkaszentgyörgy határában római maradványokat találtak. Jóval később, az Árpádházi királyok alatt, a 10. század után már bizonyítottan lakott település volt Moha. Ismereteink szerint a legrégebbi utalás a községre az  1243. évi oklevélben található, amely  az „egész mohai föld”-et a malom-hellyel együtt Konstantin székesfehérvári kanonok birtokának tekinti. Ezt követte  az 1370-ből származó Fejér György munkája, a Codex Diplomaticus, amely ugyancsak  említi  Mohát. Néhány év múlva  az 1374-ben kiadott Károly János plébános és esperes monográfiája már nem csak a község birtokosairól, hanem a mohai víz minőségéről is ad rövid ismertetést. Ebből a munkából megtudjuk, hogy Imre nádor ebben az évben a veszprémi és a fehérvári káptalan részére elrendeli több község, köztük Moha határának felülvizsgálatát.  A határjárásról szóló 1374 Szent György napján kelt jelentés, mint határjelet említi az „Áldou kuth”-at, amelyet a mohai lakosok korábban már tönkretettek és betemettek. Kívüle még több hasonló savanyúvizet adó kútról is megemlékezik a jelentés szerzője, de nevüket nem közli, mivel azok a községhatárok megállapításánál nem játszottak szerepet.    

A községek közötti határvillongások a következő évszázadokban is tovább folytatódtak és ezekben a birtokos családok is részt vettek. Moha nehéz időket élt át  Fehérvár közelsége miatt az 1688-ig tartó török hódoltság alatt. A községet 1692 óta ismét lakott településként tartották nyílván és a következő évtől már az adózók között is szerepelt. Az újabb megpróbáltatás 1707-ben következett be, amikor a császári katonákMohán kívül Csórt  ésmég több községet elpusztítottak. Ezután Moha rövidesen újra benépesül, s az 1750-es években a község tulajdonosa a neves költő, báró Amade László (1703-1764).

A 18. század kiváló történésze és geográfusa, Bél Mátyás (1684-1749) nagy művének, a Notitia-nakkeretében Fejér megyét is részletesen feldolgozta. Ebben Mohát is ismerteti, s azt írja róla, hogy: „Moha község határában savanyú víz, több századok óta elrejtve s eltemetve volt, de a földbirtokos, méltóságos gróf Amade Taddé, saját költségével és buzgó igyekezetével 1782. évben a néphagyománynyomán kutatva azt a szántóföldek közt feltalálta s közhasználatra felnyittatta, némelyek a füredi, mások a selter/s/i vízhez hasonlónak találják.” A 18. század végén Bajzáth József  veszprémi püspök és udvari kancellár családja részére megvásárolja Mohát, s így kerül pészaki Bajzáth György tulajdonába, aki a 19. század elején  „nem messze a mostani vasúti indóház fölött, 5 ölnyi mélységben fekvő forrást megásatta, azt faragott kövekkel kirakatá s melléje vendégházat építtetett, sétányt ültetett, annak használatát a közönség számára megnyitá, mi által, főleg a közel vidékiek számára, látogatott multatóhelylyé vált.”

Az első tudományos munkát a Kárpát-medence ásványvíz-lelőhelyeiről Heinrich JohannCrantz  (1688-1772) bécsi orvos, kémikus és botanikus állította össze a „Gesundbrunnen der Oesterreichischen Monarchie” 1777-ben megjelent munkájában. Sajnos ebben Moháról nem tesz említést, kizárólag a füredi savanyúvizeket tárgyalja. Ezt a monográfiát követte Kitaibel Pál (1757-1817) és Tomtsányi Ádám (1755-1831)egyetemi tanárok magas szintű tudományos feldolgozása. Az 1810. évi móri földrengéssel kapcsolatban végeztek tanulmányokat, s részletesen leírják a bodajki, a duzzogói és a mohai savanyúvizet A mohairól így nyilatkoznak: „Igazi savanyú víz, a sok szénsav mellett egyéb alkotót is tartalmaz. A kút, melyből meríttetik harmadfél öl mély és fenekén apró kékes kövecs jelenik meg, belől egymásba illesztett gerendákkal négyszögben van kirakva, a vizet nem egy, hanem több érből kapja . . . „ (Hattyuffy 1883). A leírás az 1810-ből származó első vegyelemzését is – ez feltehetően Kitaibel  munkáját - közli.

A savanyúvíz ebben az időben nagy közkedveltségű és azt nem csak a helybeliek, hanem az egész Fejér megyéből látogatták. A feszült politikai élet a „forrást” és környékét nemsokára elhagyatottá tette, bár sokan úgy nyilatkoztak, hogy a forrás már „az édesvíztől kellőleg el nem szigetelve, erejét veszte”.

A feledésbe merült savanyú vizet csak az 1836-ban Lipcsében megjelent „Universal-Lexicon der practischen Medicin und Chirurgie” c. munka „Aquae minerales” kötete eleveníti fel. Utal a savanyúvízre, amely tiszta, gyöngyözik, borral keverhető és a már korábbról ismertetett 7 kémiai alkotót sorolja fel. Megállapítja, hogy előnyös a májra és hatásos a gyomor- és a bélgyengeségre. 

A temesvári főorvos, Deutsch Ferenc  József  (1808-1877) 1847-ben és 1849-ben német és magyar nyelven kiadott „Magyar-ország ásványvízeinek térképe” jó kezdeményezés volt ebben az időben, bár ezen Moha még nem szerepel. A szerző kizárólag csak a kémiai elemzéssel rendelkező ásványvíz lelőhelyeket kívánta feltüntetni. Ugyancsak hiányzik Török József(1813-1894) a két kiadású monográfiájából  (1848, 1859) is Moha ásványvize, igaz munkája csak „a két magyarhaza elsőrangú gyógyvizeivel és fürdőivel” foglalkozott.

Fényes Elek  (1807-1876) „Geographiai szótárá”-ból többet is megtudunk az ásványvíz környezetéről: „Keletfelé a falutól találtatik egy savanyúvíz-forrás, melly mellé már vendég- és fördőszobák is épültek”(1851). A két évvel később megjelent Lengyel Dániel monográfiája további adatokat közöl az ásványvízről: így a kutat 5 ½  öl mélységűnek találja, amely  három érből folyik össze. A leírás szerint a víz  „tiszta, szagtalan, savanykás összehúzó ízű, a bort feketére festi, s vasas csapadékot képez”.  Összetétele egy „pesti pintben” mérve az alábbi:

 

„Kénsavas szikéleg                    2,00 szemer

Szikhalvag                                  2,00    „

Szénsavas szikéleg                    1,10    „

Szénsavas mészéleg                  17,00    „

Szénsavas  keseréleg                 6,00    „

vasélecs                                      0,83    „

Kovaföld                                      1,40    „

 

összesen                                     30,33   szemer

Szabad szénsavany                     27,00  k.. hüvelyk”

 

A kémiai összetétel alapján „égvényes, vasas savanyúvíz”-nek minősült az ásványvíz. Foglalkozik a leírás a gyógyhatásával is. Eszerint „használ a máj-, a verőérrendszer zsongtalanságon alapuló  dugulásaiban, valamint más gyengeségből származó betegségekben.” Belsőleg és külsőleg  egyaránt használják,  és a vendégek részére fürdőszobák állnak rendelkezésre. Az ismertetés megemlíti, hogy Csóron és Sárkeresztúron is lehet ásványvizet találni. A stuttgarti kiadású (1876) „Die Baeder, Quellen und Curorte Europa’s”kötet az Universal-Lexicon szövegét vette át, újat nem közöl az ásványvízről.

Wachtel Dávid (1807-1877) orvos az akkori belügyminisztertől, Alexander von Bach-tól  kapott megbízást a magyarországi ásványvizek és fürdők felmérésére. Az elkészült  német nyelvű monográfia  117. oldalán már foglalkozik a mohai ásványvízzel (1859) is. Semmi újat nem közöl ugyan és ugyanazt a kémiai elemzést  és szöveget írja le, mint a korábbi szerzők. Bernáth József (1833-1893) kémia tanár térképén (1881) ugyan feltünteti Mohát, de a korábban megjelent szöveges magyarázójából – éppen a hiányos adatok miatt – kimaradt. Chyzer Kornél (1836-1909) orvosmár a fúrással feltárt Ágnes kút létesítését és eredményét foglalja össze. Boleman István (1795-1882)nem csak az 1887-ben, hanem már az 1896-ban megjelent monográfiájában is következetesen Lengyel Béla sókban kifejezett  vegyelemzését közölte. Ezek a kutatók új adattal még nem tudták gazdagítani az ásványvízről szóló ismertetésüket.

 

Az „Ágnes-kút” létesítése

 

Az igazi fellendülés és az ásványvíz legfényesebb időszaka 1878-ban kezdődik, amikor pázmándi Kempelen Imrea tulajdonos. Ekkor már Zsigmondy Vilmos(1821-1888) úttörő munkája nyomán megindult (1866) az országban a széles körű mélyfúrásos vízfeltárás, s ezt a lehetőséget kihasználva Kempelen Imreis fúrt kutat akart létesíteni halastavának vízellátására Az első fúrás kivitelezőjét nem  ismerjük, de tudjuk, hogy 3 ujj átmérővel, 39 öl és 5 láb mélységre hatolt le és onnan lágy (édes) vizet kapott.A télire leállított munka miatt a fúrás beiszapolódott és ezért tavasszal 6 ujj  átmérővel újrafúrták és „20-26 öl között bő, savanyú víz forrás folytonos bugyogás közt emelkedék a felszínre.” Miután a fúrás ismételten tönkrement, a tulajdonos kihívta Zsigmondy Vilmost, aki a parkon kívül, annak déli sarka mellett újabb fúrást javasolt.

Több szerző  Zsigmondy Vilmosnak  tulajdonítja nem csak a javaslatot, hanem a végleges kút létesítését is. Ez azonban nem  valószínű, mert Szontagh Tamás azt írja szakvéleményében, hogy a fúrás „Zsigmondy Vilmos Úr utasításaszerint történt”.  Eredetileg 39,19 m mélységig fúrtak le, de mivel a savanyúvíz már 37,60 m-nél jelentkezett, ezért csak eddig tették le a 15 öl 4 láb hosszú vörösfenyő béléscsövet”.  A kút ekkor, 1879 telén  percenként 6 liter vizet adott. és „saját nyomásával folyt ki”, így tehát pozitív volt. Azt írja még Szontagh Tamás, hogy a rétegsor meghatározását Zsigmondynak köszönheti, aki 24 réteget különített el, s a 20. számú, a 35,08-37,61 m közötti 2,53 m vastag kékes homok volt a víztároló. Minden bizonnyal  Zsigmondy Vilmos csak tanácsadói és irányítási szerepet vállalt ebben a munkában  A következő évben Lengyel Béla (1844-1913) egyetemi tanár elemezte meg a vizet és rövidesen orvosi vélemény is kialakult róla, s ennek hatására megrendelésekkel árasztották el a kút tulajdonosát. A nagy érdeklődésre való tekintettel azután 1880-ban felépült a palackozó  és megindult a termelés.

Az ásványvizű kutat Kempelen Imre édesanyja, Bajzáth Ágnes iránti tiszteletből „Ágnes-forrás”-nak nevezte el. Később fából készült, vizet öntő szobor alakjával is maradandóan megörökíttette a kutat. Ez a szobor ma a székesfehérvári  Szent István király Múzeum egyik szép kiállítási darabja.

A nagy fellendülés időszaka Kempelen Imre  halálával (1906) többé-kevésbé befejeződött. A „Kútkezelőséget” az örökösök vették át, de a Kempelen-család  az 1920-as évek elején kihal. Az 1909. évi 6637. sz. alispáni határozat szerint a palackozó és valószínűleg egyéb terület is gróf Pappenheim Siegfriedbirtokába kerül,  a palackozót pedig előbb  a Török József Rt., majd az Édeskuty Lajos Ásványvíz Kereskedelmi R.T.bérelte.

.

Az államosítás utáni fejlesztés

 

Az államosítás után 1949-ben a Gyógyvíztermelő Nemzeti Vállalat vette át  az üzemet, majd 1951-től a Gyógyvíztermelő és Értékesítő Vállalat,1963-tóla Gyógyáruértékesítő Vállalatkezelésében volt. AFejér megyei Szesz- és Szikvízipari Vállalat (Székesfehérvár) 1970-benfolytatta a palackozó üzemeltetését. Az „Ágnes-forrást”, főleg a második világháború után többször tisztították és javították. Az 1950-es években színes csempével kirakott foglalása hosszú ideig, a palackozó üzem privatizációjáig  maradt csak meg, utána sajnos az ipartörténeti emléket felszámolták. Az 1970-es évek elején azután tovább sokasodtak a kút műszaki problémái és az akkori üzemeltető hidrogeológiai szakvéleményt kért a palackozó ásványvíz-ellátásának javítására. A szakvéleményben e tanulmány szerzője, a Vízkutató és Fúró Vállalat (VIKUV)főgeológusa 1972-ben a környéken geokémiai és a kúton pedig kútvizsgálatot javasolt. A geokémiai kutatást 1973-ban a Vízkutató és Fúró Vállalat (VIKUV)  Vízkémiai, a kútvizsgálatot pedig a vállalat Kútvizsgáló Osztálya végezte. A vizsgálat megállapította, hogy a kútparaméterek a korábbiakhoz viszonyítva jelentősen megváltoztak, ezért célszerűnek látszott a közel 100 éves kút  helyett új kút létesítése.

A vizsgálati adatok értékelése után az „Ágnes-kúttól” a főgeológus mintegy 25 m-re 40 m mélységű kút létesítésére adott szakvéleményt az üzemeltetőnek. A kivitelezést a VIKUV  Győrszemerei Üzemvezetősége végezte 1975-ben és ettől kezdve ez a kút látta  el  a palackozót elegendő mennyiségű ásványvízzel addig, amíg 2006-ban a  III. sz. kút minősítését   az Országos Gyógyhelyi és Gógyfürdőúgyi Főigazgatóság (OGYFI)  nem adta ki 

A palackozó 1977-ben beolvadt a Szabadegyházi Szeszipari Vállalatba, 1982-től pedig a sárkeresztesi Előre Mezőgazdasági Termelőszövetkezet (MgTsz) kezelésébe került. Az 1999-ben kezdődött  privatizáció a palackozót is érintette, s 2000-ben a többségi tulajdonú Karsai Holding Rt megalapította a  Mohai Ágnes Ásványvíz-kereskedelmi és Forgalmazó Kft.-t  és 160 M Ft beruházást végzett. Az üzemet. dr. Bordácsné Debreceni Gyöngyi  ügyvezető igazgató irányította. 2005.ben már egy új  tulajdonos,  az  Universal Foods Kft. végzi az ásványvíz termelését.   Ettől kezdve  3 tulajdonos irányította az üzemet, éspedig  Temesvári Kornél ügyvezető igazgató,  felesége és még egy harmadik személy. Közlésük szerint 260 millió forinttal építették újjá a palackozót.

A sok és gyakran változó üzemeltető nem vált a palackozó előnyére, fejlődést alig lehetett  tapasztalni. Némi előrelépés volt ugyan a korszerűsítésben, de hiányzott egy olyan törekvés, amely az „Ágnes-forrás” ásványvizét visszahelyezte volna régi és megérdemelt rangjára. Úgy tűnik, hogy az utóbbi években már történt némi előrelépés, de végül is az előirányzott tervek nem valósultak meg.

 

A földtani környezet

 

A Bakony hegységet a Vértestől elválasztó Móri-árok minden valószínűség szerint a fiatal ÉNy-DK-i irányú törésvonalnak, a Sárvíz-völgyének  a folytatását képezi. A környéken hasonló irányú völgyek egész sora ismert. Ebben a Móri-árokban találjuk  Székesfehérvártól ÉNy-ra Moha községet.   

A helyi földtani viszonyok tanulmányozását feltehetően Zsigmondy Vilmos is elvégezte, amikor szakvéleményt adott az ásványvíz feltárására. A terület földtani felépítését Szontagh Tamás (1851-1936), akkor még magángeológus, később a M. kir. Földtani Intézet Vízügyi Osztályánakvezetője már részletesen tudta elemezni a kész kút védőterületének kialakításakor (1887).  Előremutató az a megállapítása, hogy a védőterület kijelölésénél csak a geológiai viszonyok tisztázása után lehet választ kapni a felszín alatti vízelőfordulásra. Szakvéleményének kialakításához jó alapot adott az „Ágnes-forrás” földtani szelvénye, amelynek rétegsorát a rétegtani határokkal együtt Zsigmondy Vilmostól kapta meg. Különösen nagy figyelmet szentelt a néhány méter vastag negyedkori képződmények alatti „Congeriás” (pliocén) rétegeknek, amelyek megegyeznek a Gaja-patak-völgy magas partjainak kibúvásában tanulmányozható üledékeivel. Ezek a képződmények a völgy ÉNy-i részén oligocénra, majd eocén mészkőre és márgás homokra települnek, amelyek feküjét nagy kiterjedésű triász dolomit képezi. A nagy gonddal kimunkált védőterületi szakvélemény alapján 1890-ben a „Földmívelésügyi Minisztérium” kiadta a vízjogi engedélyt.

Az 1975-ben elkészült II. sz. kút rétegtani és kőzettani értékelését a Magyar Állami Földtani Intézet (MÁFI) végezte. A korábbi és a később   létesült számos érckutató fúrás  bizonyította a felső néhány 100 méter vastag üledék felső-pannon korát, alatta pedig nagy mélységben az alsó-triász dolomittal és márgás mészkővel váltakozó kampili  lemezes mészkő-rétegcsoportot. 

A Mohai Ágnes Ásványvíz-kitermelő és Kereskedelmi Kft- felkérésére 2001-ben egy nagy terjedelmű hidrogeológiai tanulmányt  készített  az ENGEO Bt.-ban Szlabóczky Pál. A vizsgálat az ásványvíztelep utánpótlodásával, a víz védelmével, a védőterület kialakításával  foglalkozott  kiterjesztve azt a „Balaton-vonal” hasonló jellegű ásványvizeire is.    A szerző úgy véli, hogy a Pannon-medencében az ilyen típusú szénsavas ásványvíz előfordulások  legtöbbje paleo-mezozoos metamorf kőzetaljzatot elnyíró mélyszerkezeti törésvonalak mentén  helyezkednek el. Elismerőleg nyilatkozott Szontagh Tamás védőterületi munkájáról, mert az teljesen összhangban van a jelenkori korszerű módszerekkel végzett eredménnyel.

A Móri-árokban olyan É-D-i csapásirányú törések  mutathatók ki, amelyek nyitottak a K-Ny-i irányú kéreglemez  tágulás miatt. Ezeknek nagy szerepük van a hő, gáz, víz és só feláramlásában. A felső-perm homokkőre települő alsó-triász márgás, karbonátos képződmények lehetnek az ásványvizek  származási helyei, s ezekre  egy viszonylag nem nagy, – 200-260 m  - vastagságú  pliocén rétegsor települ.

 

Hidrogeológiai értékelés

 

Az I. sz kút fúrás-szelvénye  azt mutatta, hogy az 1,90 m vastag negyedidőszaki    képződmények alatt talpig (39,19 m) pannon üledékek fejlődtek ki. Az  ásványvizet tároló 2,53 m vastag kékes színű homok (35,1-37,6 m) átfúrásakor az ásványvíz a szénsavval telítettség  következtében a felszín fölé emelkedett. Ezt lehet látni az 1950-es évek első felében  a kútról készült felvételen.

Szontagh Tamás részletes vizsgálatai alapján kiderült, hogy a községi 4,0-4,5 m mély ásott kutak „lágy” (édes) vizet adnak, de már kb. 5 méternél a savanyúvíz észrevehető nyoma pl. a közeli vasútállomás kútjában kimutatható. Feltételezte, hogy a savanyúvíz nem nagy vertikális és horizontális kiterjedésű, amely  ÉNy-i irányból lassan  áramlik a völgy legmélyebb pontja felé, s közben minden vízáteresztő réteget átitat. Nem tartja azonban kizártnak, hogy a nagyobb mélységben nyomozható dolomitból származtatható a savanyúvíz, amely lehűlés után szénsavgázzal telíti a pannon rétegeket. Ma már számos földtani vizsgálat bizonyítja, hogy a Móri-árok tektonikai vonalat jelez, amelyet több haránt irányú vető is feldarabolhatott.

A II. sz. kút kiképzése némileg eltér az I. sz. kútétól. Miután a fúrás nagyobb vízmennyiség elérésére is irányult, ezért a 24-30 m, valamint a 34,5-36,0 m közötti réteget nyitották meg és műanyag béléscső biztosítja a korrózióvédelmet. A nyugalmi szint viszonylag mélyen maradt, a  legnagyobb vízhozam viszont elérte a 150 l/min-ot (2,5 l/s-ot) a terepszint alatt 18,6 m-es üzemi szinten. Úgy tűnik, hogy a vízszint (-2,5 m) és a vízhozam alakulásában a két bekapcsolt réteg eltérő nyomása mellett a közeli bányaművelés is közrejátszott.

Miután az I. és a II. sz. kút vízminősége között jóformán semmi különbség nincs, ezért a II. sz. kút üzembe helyezése 1975-ben nem okozott törést az ásványvíz termelésében és így a korábban kialakított kémiai és gyógyászati értékelések az új kút ásványvizére is vonatkozhattak.

2004-ben újabb kutat létesített az új tulajdonos, amelynek földtani és vízföldtani jellege nem tér el az első kettőétől. A  133 m-t elért  fúrást csak 60 m-re képezték ki a 48-55 m közötti réteg szűrőzésével. A kútból a terepszint alatt 28,1 m-en 120,  39,5 m-en 200 l/min ásványvizet nyertek. A nyugalmi szint is igen mélyen, - 4 m-en maradt

A vízkémiai adatok is arra utalnak, különösen a 636 mg/l CaO összes keménység alapján, hogy bár pannóniai képződményben tárolódott az ásványvíz, minden valószínűség szerint szerkezeti vonal mentén a triász időszaki képződményből származik. Mivel  az új tulajdonos, az Universal Foods Kft  a jelenlegi termelés többszörösét, évi 40 millió litert  tervezett értékesíteni, ezért  kívánta a III. sz.  új ásványvizű kutat is  üzembe helyezni.  

 

Kémikusok  és orvosok  az ásványvízről

 

Az „Ágnes-forrás” ásványvíz minőségét  elsőként Lengyel Béla korszerű elemzéséből ismerjük. Ebből  kiderült, hogy egy kitűnő vegyi összetételű ásványvizet tártak fel, s a 11,2o C  hőmérsékletű víz a „földes savanyú vizek  csoportjába tartozik és a wildungeni vízhez áll legközelebb”.  Úgy látta az elemző, hogy ez az ásványvíz a földes-meszes savanyúvizek iskolapéldája.  Érdekesnek találta a titánsav tartalmát, amelyet szerinte addig csak egy norvégiai ásványvízben mutattak ki.  A következő elemzést ugyancsak Lengyel Béla végezte, s az jóformán megegyezett az első eredményével, csupán a szabad szénsav-tartalom emelkedett 2053,4-ről 2403,4 mg/l-re. A harmadik vegyelemzést Finály Istvánnálrendelte meg a tulajdonos 1934-ben. Preisz Hugó  kedvező bakteriológiai véleménye az ásványvíz tisztaságát bizonyította.

Az ásványvízről alkotott orvosi vélemény összefoglalását Kaposi Albert már 1883-ban leközli, amelyet azután újabb vizsgálatok is kiegészítettek. A sok vizsgálatról az 1912. évi Orvosi Zsebnaptár ad kitűnő értékelést.

 

 

Eszerint az „Ágnes-forrás” vizét mint gyógyvizet

  1. ideges gyomorhurutnál,
  2. légcső- s tüdőhurutnál,
  3. krónikus gyomorhurutnál,
  4. csontlágyulás, angolkór,
  5. vese- és hólyagbántalmaknál  sikeresen alkalmazták.

„Mint luxus- (ivó-)víz”:

  1. profilacticum járványos időben, mint baktérium-mentes    víz,
    1. borvíznek jó ízű, könnyű, s a bort nem festi.

Az ásványvíz e jó tulajdonságait úgy összegezi a kiadvány, hogy „a legjobb magyar víz, a külföldiekkel teljesen egyenrangú; bármely szódavíznél és mesterségesen szénsavval töltött víznél olcsóbb” (Orvosi Zsebnaptár 1912).

Az „Ágnes-forrás” vize tehát nem csak gyógyászati célt szolgált, hanem asztali és üdítő vízként is széles körűen használták már forgalmazása kezdetétől. Nem sokkal a második világháború előtt az addig gyógyvíznek tekintett ásványvizet a répcelaki szén-dioxiddal kezdték dúsítani, s ezzel egy időben az Egészségügyi Minisztérium 1969-ben „elismert ásványvízzé” nyilvánította. A megváltozott körülmények is indokolták, hogy a korábbi díszes palackcímkét egy szolidabb kivitelűvel cseréljék fel. Az 1980-as évek elején pedig az akkor  általánosan használt szitanyomott palackokban forgalmazták az ásványvizet. Tíz év múlva,  a privatizáció kezdetén   ismét a címkés, de már műanyag flakonos palackozásra tértek át. A nagyon ízléses, jól megszerkesztett címkén a „kiváló magyar élelmiszer” embléma is bizonyítja az ásványvíz minőségét. A vizsgált ásványvíz számos biológiailag aktív ásványi alkotót tartalmaz. Ilyen többek között a kalcium, a kálium, a magnézium, a bromid, a jodid és a  foszfát.

Amennyiben járványos időben csak ivóvízként  használták betegség megelőzésére a baktériummentes savanyúvizet, akkor „luxus”-víznek nevezték. Az „Ágnes-forrásvíz” tehát nem csak gyógyászati célt szolgált, hanem asztali és üdítővízként is széles körűen forgalmazták már a kezdeti időben is.  Azok az alkotók, amelyek gyógyászati szempontból számításba jöhetnek, jóformán ugyanazok adják meg üdítő jellegét is, amelyhez a szénsavtartalom (természetes vagy mesterséges) nagymértékben hozzájárul. Ez az utóbbi teszi alkalmassá asztali vízként való alkalmazását is.

Ma már  az országban viszonylag kevés olyan jellegű ásványvizet palackoznak, mint az  „Ágnes-forrás”. A legtöbb  jelentős mennyiségű szénsavat tartalmazó ásványvíz a Balaton környékén fordul elő.

Szlabóczky Pál   hidrogeológiai tanulmánya szerint  a Mohai Ágnes  leginkább a bazaltos poszt-vulkáni területek ásványvizeihez hasonlít és kevésbé a paleozoos fillit felett fakadó forrásokhoz. Sok tekintetben azonban eltér a többi hasonló jellegű ásványvíztől. A nátriumból (14-27 mg/l) és a káliumból (0,23-4,1 mg/l) igen keveset, kalciumból viszont (354-364 mg/l) igen sokat tartalmaz. Miután viszonylag csekély mennyiségű a klorid (3,87-10 mg/l), ezért kellemes, üdítő ízét nem rontja esetleges sós mellékíz. Nem nagy mennyiségben mutattak ki bromidot és jodidot, kedvezően alakult viszont a szulfát- (6,21-39 mg/l), az összes foszfát (0,09-0,43 mg/l) és a hidrogén-karbonát tartalom (1311,47-1560 mg/l). Titánsavat az I. sz. kút vizében 1,14 mg/l mennyiséget mutattak ki. Tekintélyes az összes keménység, 636 CaO mg/l, amely felhasználását kissé korlátozza.

 

Az ásványvíz termelése és értékesítése

 

Az ásványvíz feltárása után (1879) különösebb propaganda nélkül is híre ment az országban a kitűnő minőségű víznek. Ennek köszönhető, hogy Kempelen Imre igen gyorsan felépítette az ásványvíz-palackozót, s rövidesen az orvosok, akik megállapították gyógyvíz jellegét és kijelentették, hogy ezzel az ásványvízzel helyettesíteni lehetne a giesshübeli és a krondorfi vizet

A Balneológiai Értesítő az 1880-as év értékelésekor örömmel üdvözlte az „Ágnes-forrást”. Nem sokkal ezután (1882-1883) pedig megállapítja, hogy „Az utolsó években legnagyobb sikert ért el a kamaránk kerületében levő mohai Ágnes-forrás, az egyetlen forrás, mely a bel- és a külföldön eredményesen versenyez a különböző szénsavas savanyúvizekkel.””Az országos kiállításon a külföldi közönség is megkedvelte”.

Jól indította Kempelen Imreaz ásványvíz bevezetését, amikor az első palackozási évben a környékbeliek díjmentesen kaptak ásványvizet. Ez kiderül Fejes János keresztesi (sárkeresztesi) tanító leveléből, aki azt kéri a tulajdonostól, hogy mint szegény tanító továbbra is kaphasson egészsége fenntartása érdekében ingyenes ásványvizet.

Az ásványvíz iránt megnövekedett  kereslet hatására  a palackozó tulajdonosa az  értékesítésbe bevonta az 1864-től eredményesen működő Édeskuty Lajost, a természetes ásványvizek és forrástermékek eladásával foglalkozó fővárosi nagykereskedőt.  A cég nem volt rest és minden lehetőséget megragadott, hogy ismertesse az országon belül és azon kívül is az ásványvizet. Hirdetéseket adott fel, ismertetéseket állított össze és megszervezte a kiállításokon való részvételt. Így 1881-ben a Bajai Közlönyben, 1883-ban a Közegészségügyi Kalauzban, 1885-ben az Orvosi Szemlében, a következő évben többek között az „Uram Bátyám”-ban és a „Bolond Istókban”, 1888-ban a „Pester Lloydban” hirdetett. Az Orvosi Szemléből még azt is megtudtuk, hogy a 0,5 literes palackból 100, 50 és 25 db-ot, az 1 literesből 30 db-ot és az 1,5 literesből 25 db-ot csomagoltak egy ládába. Az ásványvíz híre valóban eljutott külföldre is, hiszen felkérés is érkezett a Kútkezelőséghez, hogy a Berliner Adressbuchba vetesse fel nevét.

Számos olyan kiállításon is részt vett az ásványvíz, ahol különböző díjakban részesült. Már a palackozás első évében (1880) a gráci országos kiállításon „Elismerési oklevelet”, az 1882. évi triesztin „Broncz-érmet”, az 1883. évi nemzetközi gyógyszerészeti kiállításonEzüst érmet”, a Torontál megyei gazdasági kiállításon (1884) „Ezüst díszoklevelet, 1885-ben a budapesti országos kiállításon ”Nagy érmet” kapott a „haladás és versenyképességért, majd az 1888. évi brüsszeli nemzetközi kiállításon  „Arany éremmel” tüntették ki az ásványvizet.

Nem hiányoztak ebből az időből a szép, színes nyomású ismertetők sem. Az 1885. évi budapesti országos kiállításra különösen szép kivitelű, német és magyar nyelven jelent meg egy 4 oldalas prospektus, amelyből teljes keresztmetszetet lehetett kapni az ásványvíz kitermeléséről, a palackok előkészítéséről és töltéséről, nem különben az értékesítés „hiteles” adatairól. Valószínűleg a brüsszeli kiállításra (1888) vagy közvetlenül utána készült a kétoldalas színes szórólap is. Az első oldal a víz gyógyjellegét méltatja és kiválóságát azzal is alátámasztja, hogy „Ő cs. és kir. Fenséges József főherczeg asztalán rendes italul szolgál”. A másik oldalán a különböző kiállításokon elért sikereket sorolja fel, kiegészítve a brüsszeli arany éremmel.

A kezdeti sikerek nyomán több összefoglaló mű  közül Kaposi Albert  munkája   három nyelven jelenik meg.  Ugyanebben az évben (1883) három helyen kiadott fürdő- és üdülőhely-vezető is érdemben foglalkozik az ásványvízzel.

A széles körű  ismertetésnek az eredménye a termelésben és az értékesítésben meg is mutatkozott, mivel

1880-ban          80 ezer

1881-ben        295 ezer

1882-ben        560 ezer

1883-ban          1045 ezer

1884-ben          1500 ezer

1885-ben          1800 ezer

1886-ban          2000 ezer palackot értékesítettek.

 

Tudjuk, hogy 1882-ben 1967 palackot exportált a telep, s a későbbiekben is többször említik a kivitelt, de általában konkrét adatok nélkül.  Küldemény ment 1883-ban Hamburgon keresztül New Yorkba, 1891-ben Mosambique-ba. Levelezést folytattak Calcuttával és Londonnal 1889-ben, s Görögországba is kívántak 1892-ben szállítani. Anton Dreher Schwechatból például 1893-ban 30 üveg ásványvizet rendelt. Az 1896. évi „Ezredéves országos kiállítás általános katalógusa szerint „az évi forgalom 800 000-1 000 000 palack, amely az egész Európában el van terjedve”.

Ezekben az években a szakemberek úgy látják, hogy az ásványvíz termelését és értékesítését igen sok nehézség, mint a védővám, a palackbeszerzés jelentösen gátolja. A palackot Csehországból, a  mintegy 50-60 millió cinktokot Ausztriából kell beszerezni. Kiemelik ennek ellenére, hogy az „Ágnes-forrás” belföldi fogyasztása mindinkább tért hódít és 1886-ban a budai keserűvíz után ennek van a legnagyobb kivitele. Különösen az utóbbi időben sikerült Egyiptommal, Törökországgal és Szerbiával „szép összeköttetést”  teremteni .

Az első kedvezőtlen jelzések 1889-ben jelennek meg, amikor a rossz bortermés miatt 1891-ben mind a belföldi, mind a külföldi fogyasztás minimálisra csökkent. A következő évek értékesítéséről a Kereskedelmi és Iparkamarai jelentésekből  tájékozódhatunk (1898). Ezek megállapítják, hogy az ásványvizet bizonyos mértékben visszaszorította a szódavízgyártás, s egyedül a keserűvíz uralja a külpiacot. Éppen ezért a londoni  Egészségügyi Múzeumban  magyar ásványvíz-kiállítást kezdeményeztek, amelyre azért is volt szükség, mivel ott kizárólag csak a keserűvizet ismerték. Kiegészítésül még megjegyzi a jelentés, hogy szorgalmazni kell, különösen a mohai „Ágnes-forrás” kivitelét.

Édeskuty Lajos változatlanul nagy energiával hirdet szaklapokban és napilapokban, 1912-ben Orvosi Zsebnaptárt is kiad, amelyben az „Ágnes-forrás” megkülönböztetett és sokoldalú ismertetése szerepel. Jóformán minden orvosi és természettudományi monográfiában találkozunk az ásványvíz rövid és tömören megfogalmazott bemutatásával.

Az 1909. évi 70 ezer liter ásványvíz-palackozás – összevetve az 1885. évivel (óránként 3000 liter) – az mindössze egész évben csak néhány napi termelésnek felel meg. Az ásványvíz termelésének visszaesését a statisztikai adatok jól jellemzik, mivel azok jóformán csak a keserűvízre vonatkoznak, amelyből még a két világháború között is viszonylag jelentős volt a termelés és a kivitel.

A szikvízgyártás mellett újabb konkurencia  is jelentkezett már az első világháború előtt, de főként az azt követő időszakban. A főváros jó néhány (Kristály, Palatinus, Harmat, Csillaghegyi stb-.) meleg vagy langyos ásványvizének palackozása nagy ütemben megindult és ezeket szénsavval dúsítva hozták forgalomba. Míg 1930-ban a természetes szénsavtartalmú ásványvízből  (mohai, parádi, balatonfüredi, balfi) összesen 400 ezer litert palackoztak, addig a fővárosiakból ugyanakkor mintegy 18 millió palackot termeltek és értékesítettek. Ezekben az években az  Édeskuty cég újabb kiadvánnyal jelentkezik (1936) és az „Ágnes-forrás”-ról kizárólag egy díszes címkét közöl, amely szöveg nélkül is eleget mond az ásványvízről . Több nagykereskedő szép kivitelű számolócédulákkal igyekezett további fogyasztókat toborozni (9. kép).

A régi konkurensek, a külföldi ásványvizek még ebben az időben is jelentősen gátolták a hazaiak elterjedését. Az Édeskuty Lajos R.T. árjegyzékében még túlnyomórészt a külföldi vizek szerepelnek, bár megkülönböztetett figyelemfelhívó helyet biztosított az „Ágnes-forrás”-nak.

Valószínűleg a nagymértékű  artézi kutak létesítése is hozzájárult az ásványvíz-fogyasztás csökkenéséhez, mert ezzel jó minőségű ivóvízhez jutott a lakosság nagy része.  Ma viszont a környezetszennyezés hatása ismét a védett rétegekben tárolt ásványvizek felé tereli az érdeklődést és nem véletlen, hogy a kb. 3 literes fejenkénti fogyasztás 2009-ben már 110 l/fő-re  emelkedett. Emellett az orvostudomány a szervezet ásványi anyag szükségletének szinten tartásához az állandó utánpótlást javasolja, amely leginkább  ásványvízzel biztosítható.

A kezdeti  időszakban a palackok tisztításához murvát használtak. A háromszori mosás után negyedikként ásványvízzel átmosták a palackokat, majd végül az üvegeket ki”föcskendezték”. Töltés előtt azután még egyszer (ötödször) átmosták az üvegeket. A vízemelés, a töltés és a dugaszolás gépekkel történt ugyan, de ez is, mint a többi művelet a kézi erőt nem nélkülözhette. A palackozó telepen 1889-ben 10 személy dolgozott, a 11. hely betöltetlen volt. Moizer József kútkezelő mellett könyvelő, csomagoló, töltő, 2 felügyelő, tűzoltó, 2 kocsis és a kertészlegény alkotta az üzemi létszámot.

1980-ban a termelés még mindig régi módszerrel történt,  évente csak 1 millió palackot töltöttek és kizárólag Fejér megyében terítették. A palackokat  kézi erővel mosókefével mosták, a palackok zárása ugyancsak nem volt automatikus.  A fővárosban azért nem volt  lehetőség a terítésre, mivel olcsósága miatt a kereskedelem inkább a drágább árút, mint pl. a kékkútit tartotta kedvezőbbnek.

 

A magánosítás  eredménye

 

Az 1989. évet követő gazdasági  változás az ásványvíz termelésében is jelentkezett. Az Előre MgTsz  1999-ben eladta a telepet aKarsai Holding Rt.-nek, amely mintegy 167 MFt–os beruházást végzett. Üj épületben palackozták az ásványvizet a székesfehérvári Karsai Holding gyártotta   2.0, 1,5 és a 0,5 l-es PET anyagú palackokban, míg a 0,33-hoz üveget használtak. Új tervezésű, szép kivitelű címkét vezettek be, megjelenítve rajta a névadó szobrát is (10. kép). Minden bizonnyal már ez a cég indította el a III. sz. kút létesítését, mert az már 2004-ben elkészült, viszont az üzemet a következő évben eladták.

Az új tulajdonos, az Universal Foods Kft. azután tovább korszerűsítette az üzemet. Teljesen átépítette a palackozót és a kiszolgáló helyeket, de még nem helyezte üzembe a III. sz. kutat. A vastartalmat levegőztetéssel távolították el a II. sz. kútból, utána  kavicsos homokkal szűrték át az ásványvizet. A jelentős beruházás és korszerűsítés ellenére 2008 tavaszán már megindult a telep felszámolása. A meghirdetett félmilliárd forint eladási árat még komoly vevő nem kínálta fel, s előfordulhat, hogy 130 év után végleg be kell zárni a Mohai Ágnest. Ennek egyik fő oka az lehet, hogy ma már jóformán a teljes ásványvíz-piacot az 5oo mg/l, vagy annál kisebb  ásványi anyag tartalmú vizek uralják. Nem volt  szerencsés az ismételten új palack-címke bevezetése sem. Az biztos, hogy ezt az igen értékes ásványvizet nagy veszteség volt kivonni a forgalomból.

A jelenleg kialakult helyzetben lehetséges megoldás lehetne, ha visszatérünk ahhoz az eredeti ásványvíz minősítéshez, amely „gyógyvíznek” tekintette  a „Mohai Ágnes forrást” is. Az 1980-as évek elején már a most javasolthoz némileg hasonló megoldást vezetett be a magyar szabvány a „gyógyásványviz” kategóriával. Természetesen ismételten  klinikai vizsgálatot kellene végezni  minden  1000 mg/l feletti ásványi anyag tartalmú ásványvízen az új minősítéshez Ez annál is inkább szükséges lenne, mivel számos helyen ugyanannak az ásványvíznek  egy részét gyógyvízzé minősítve hasznosítják.

 

I r o d a l o m

 

1. A mohai „Ágnes-forrás”-viznek kezelésmódja.1885. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár. Tört. Dok. XI/2. 71. 22.4.

2. Az 1885. évi Budapesti Országos Általános Kiállítás Katalógusa     Második javított kiadás. Bp.1885.

3.Boleman I.: Magyar fürdők és ásványos vizek az ezredéves országos kiállítás alkalmából.       Magyar Balneológiai Egyesület, Bp.1896.

4. Dobos I:. Javaslat a mohai „Ágnes-forrás hidrogeológiai vizsgálatára. Bp.  Kézirat. 1972.

5 Dobos I.: A mohai „Ágnes-forrás”. Bp. Kézirat  1-27. 1986.

6. Dobos I. :A mohai Ágnes ásványvíz. –Vízkutatás, 5. 16-20. 1983.

 

  1. Hattyuffy D. (1883):  Moha község történelmi vázlata. A fejérmegyei és Székesfehérvár Városi Történelmi s Régészeti Egylet kiadványa. Székesfehérvár.Hazai és külföldi ásványvizek ismertetése (1936). Édeskuty L. Rt. kiadványa. Bp.
  2. Kaposi A.: A mohai „Ágnes-forrás” leírása (magyar, német és francia nyelven). Bécs és Pozony. 1883.
  3. Kitaibel, P. – Tomtsányi, A.: Dissertatio de terrae motu in genere, ac in specie Morensi anno 1810. die 14. Januarii orto. Budae. 1814.
  4. Lengyel B.: A mohai (Fehérmegye) Ágnes-forrás vegyelemzése. MTA Értekezések a természettudományok köréből. 11/14. 1881.
  5. Lengyel D. : Fürdői-zsebkönyv. I.-II. Pest. 1853.
  6. Moha község és a palackozó: Fejér megyei Levéltár kéziratos anyaga. Székesfehérvár. 1949.
  7. Orvosi Zsebnaptár 1912.: Édeskuty Lajos kiadása. Bp.1912.
  8. Preysz K.: Ásványvízkereskedelmünk fejlődése 1878-1900. Balneológiai Értesítő. Bp. 1901.
  9. Schulhof Ö. (szerk.): Magyarország ásvány- és gyógyvizei. Bp. Akad. Kiadó.1957. .
  10. Szlabóczky P.: A mohai Ágnes ásványvíz szerkezeti-teleptani környezetéről. –Geotudományok. VI. Kárpát-medence ásvány- és gyógyvizei  konferencia (Kutatás – Védelem – Felhasználás).  Miskolci Egyetemi Kiadó, 99-112. 2009.
  11. Universal-Lexicon der practischen. Medicin und Chirurgie: Aquae Minerales. Második kiadás. Leipzig. 1836

                                                                                                                                       

                                                                                                                                        Dr. Dobos Irma, euró-geológus, Budapest