Bodnár János (1889-1953) ásványvíz kutatása

Dr. Dobos Irma

 

Összefoglalás: A kémia szakos tanár Szalay Tibor szerint „iskolateremtő debreceni kémikusok egyike, vagy alighanem a legnagyobbika” sok irányú munkát végzett viszonylag rövid élete során. Legkedveltebb munkája a biokémia volt, amelyet mind a növényvilágban, mind az ivó- és ásványvízben egyaránt évtizedeken keresztül kutatott. Nagy figyelmet fordított a jód szerepére az emberi szervezetben és különösképpen hangsúlyozta annak folyamatos vizsgálatát. A mikroelemek további kutatását utóda, Straub János professzor is eredményesen tovább folytatta. 

Bodnár János (1889-1953)

A debreceni Tisza István Tudományegyetemre igen sok Erdélyből származó és Kolozsvárott  orvos és természettudományi  szakon végzett  szakember került. Ilyen volt Bodnár János kémia szakos tanár is, aki 1889. december 31-én Nagyváradon született és egyetemi tanulmányait    1911-ben Kolozsvárott végezte, ahol tanári oklevelet kapott, majd  Bécsben, Berlinben, Prágában és Svájcban bővítette tudását.  1913-ban Magyaróváron segédvegyész és a Növényélet- és Kórtani Állomás biokémiai laboratóriumának vezetője. Innen 1914-ben a budapesti  Növényélet- és Kórtani Állomáshoz helyezték ugyancsak  segédvegyésznek. 1916-ban biokémiából a kolozsvári egyetemen   magántanárrá habilitált, ahol előbb gyakornok, majd tanársegéd. 1918-ban soron kívül királyi fővegyésszé lépett elő, 1920-ban a Budapestre, majd 1921-ben a Szegedre telepített egyetem előadója és 1923-ig  megbízott  tanszékvezető tanára. 1921-ben a budapesti Növénykémiai Intézet megszervezésére kapott megbízást, majd 1928-ban c. igazgatónak nevezték ki. Eközben állami megbízást kapott a Dohánykísérleti Állomás laboratóriumának vezetésére. 1923. július 18-ától, vagy augusztus 13-ától  a debreceni Tisza István Tudományegyetemen az orvosi vegytan nyilvános  rendes tanára és az Orvosi Vegytani Intézet vezetője.

Az egyetemen  az oktatást dr. Hatos Géza,  majd dr. Doby Géza indította el,  mégis az első egyetemi kémiai intézet és kémiai iskola megalapítása  Bodnár János nevéhez fűződik.

Kinevezése után azonnal hozzálátott a Debreceni Orvosi Vegytani Intézet megszervezéséhez. Az orvostan hallgatók képzése mellett ellátta a kémia szakos bölcsészhallgatók oktatását is. Első  előadásai a következők voltak: kísérleti chemia, chemiai gyakorlatok, biochemia, fehérjék chemiája és biochemiája, analitikai chemia, később makro- és mikroanalitikai kémián belül: biokémiát, orvosi, törvényszéki, víz- és ásványvizsgálati, dohányvizsgálati, gyógyszerészeti, növényvédelmi témában hirdetett előadást.  Elsőként alakított ki törvényszéki kémiai és dohánykémiai laboratóriumot. 

1937-ben tudományos munkássága alapján az Magyar Tudományos Akadémia  levelező tagjává választotta. Az Orvosi Kar dékánja 1930/1931, 1931/1932, 1932/1933-diki  és az 1942. tanévben. 1933-1938 között prodékán, 1943-ban egyetemi rektor, 1944-ben prorektor. Mint egyetemi tanár, más intézetek  megbízott vezetőjeként  is szerepelt, így az Orvosi Fizikai Intézet igazgatója 1934/35. tanév II. félévében Wodetzky professzor távozásakor és Gyulay Zoltán kinevezéséig.  Több professzort helyettesített az 1944/45. tanév II. félévében, amikor sokan eltávoztak Debrecenből. Irányította és szervezte  a bombatámadást szenvedett Első Orvosi Vegytani Intézet helyreállítását 1945-1947 között. Neki köszönhető, hogy már 1944. decemberben megindulhatott az egyetemen az oktatás. Betegsége miatt 1950-ben nyugállományba ment és 1953. október 29-én   Budapesten halt meg.

 

Sokirányú kutatása

 

 Bodnár János professzor kutatómunkájában fõként a növényi élet kémiai folyamatával, a növényi és állati szénhidrátbomlás és szintézis biokémiai vizsgálatával foglalkozott. Vizsgálta a nyomelemek hatását is különböző növényekre. Főként analitikai kémiával, ill. biokémiai, orvosi, törvényszéki, víz- és ásványvíz-vizsgálati, gyógyszerészeti, növényvédelmi módszerek alkalmazásával foglalkozott. E tárgykörökből hazai és külföldi szaklapokban számos tanulmánya jelent meg. Népszerűsítő írásai főként a növényvédelem kérdéseivel foglalkoztak, sőt   pedagógiai jellegű  munkáit is ismerjük.

Munkáját nagyban segítette  több kiváló munkatársa, mint Straub János, Barta László, Nagy László, Szép Ödön, Tankó Béla, Porcsalmy Ilona, Benőcs Klára. Munkatársaival igazságügyi, növényvédelmi, dohány- és ásványkémiai kérdésekkel foglalkozott. Jelentős eredménye volt a réz-, a higany- és az arzénvegyületek kőüszög gombákra gyakorolt biokémiai  hatásának kimutatására,  A buzaüszög elleni porcsávázás módszerének és új dohányanalitikai módszereknek a kidolgozása. Tanulmányozták a dohány kémiai összetételének és minőségének az összefüggését, valamint a nikotin sorsát a szervezetben. Munkatársaival végzett kutatómunkájával mintegy   85 tudományos  és 72 gyakorlati irányú közleményt publikált.  Számos ismeretterjesztő írása is megjelent és 39 egyetemi doktori értekezés született munkássága nyomán. 

Tagja volt a Deutsche Chemische Gesellschaft-nak, az Országos Tanulmányi és Ösztöndíjtanácsnak, a Tisza István Tudományos társaságnak r. tagja. illetve főtitkára, valamint a II. osztály titkára.Nem csak mint kutató és oktató tartozik az élvonalbeliek közzé, hanem mint szervező  is az ország  több igen súlyos helyzetében  mindig megtalálta a megoldáshoz vezető utat.

 

Ásványvízkutató munkája

 

Az Alföld, különösképpen Hajdúszoboszló életében nagy jelentőségű szénhidrogénre meddő mélyfúrású kút hévízét  elsőként Emszt Kálmán, a M. Kir. Földtani Intézet   vegyésze vizsgálta és  eredményéről 1925. dec. 17-én a Magyarhoni Földtani Társulat szakülésén számolt be.  Az első részletes elemzést pedig Bodnár János, a debreceni egyetem Orvosi Vegytani Intézetének igazgatója végezte 1925-26-ban. Az első Bodnár-féle vegyelemzést jóformán minden ásvány-gyógyvízzel foglalkozó dolgozat, vagy ismertető megemlíti vagy közli. Nem csak azért, mert az első volt, hanem mert olyan kitűnő adatokat tartalmaz, amely iránytűként szolgált a következő hévízkutak vizsgálatához.

Ezt bizonyítja közel 70 év után,  hogy 1994-ben a Hajdúszoboszlói Gyógyfürdő A. G. egyik ismertetőjén mellett az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) adata mellett  a Bodnár-féle vegyelemzést is feltünteti. Az összes ásványi anyagtartalomban jóformán alig van különbség, de az természetes, hogy az első rétegmegnyitáskor ez mindig nagyobb értékű (5,10 g, illetve 5,05 g),   a jodid viszont Bodnárnál 8,15, az OKI-nál  csak 5,5, mellette a fluorid 1,7 mg/l, ezt viszont nem tudta, vagy nem akarta vizsgálni, pedig egyik dolgozatában nagyon erősen kihangsúlyozza ennek szükségességét.   

1935-ben a Debrecen I. és II. sz. hévízkút vegyelemzését ugyancsak Bodnár János mint igazgató adta ki és 1932-ben Bellák Sándor egyet. tanár  bizonyítványt mellékelt a hévíz gyógyászati   felhasználásáról. A két kút vegyelemzését nem csak ionokban, hanem sókká csoportosítva is összeállítva nyomtatott formában a Nagyalföldi M. Kir. Bányászati Kutató Kirendeltség adta ki és küldte meg a Polgármesteri Hivatalnak 1932. május 21-én. Az összes ásványi anyag tartalom közel azonos a hajdúszoboszlóival (5,60 g, illetve 5,09 g), a jodid 1,51 és 2,23 mg. Itt sem vizsgálta a fluoridot, de a bromidot igen. Ez pedig 7,23, ill. 6,05 g-nak adódott. Az ionos elemzés mellett  sókban csoportosította mindkét hévíz alkotóját. Az elemzés alapján kialakított véleménye mindkét kútra vonatkozott és ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A debreceni hőforrás vize fizikai tulajdonságai és kémiai összetétele alapján alkalikus-konyhasós-jódos-bromos hévvíz.” „A hőforrás szagtalanított vize, palackozva és szénsavval telítve a Málnási, Bikszádi és Selters ásványvizek pótlására szolgálhat”.  A II. sz. hévízről az a véleménye, hogy az hasonló az I. sz. kútéhoz kémiai összetétel és fiziko-kémiai tulajdonság tekintetében.

Bellák Sándor a hévíz kémiai összetétele alapján a légzőszervek, a gyomor- és bél, az epe és húgyutak, továbbá az uratos diathesis megbetegedéseknél hatásos lehet. Javasolta szénsavval telítve üdítővízként is lehetséges lenne fogyasztása, de a többszöri palackozási kísérlet nem hozott kielégítő eredményt.  

Korábbi munkáinak értékelését és összefoglalását   1941-ben a Hidrológiai Közlönyben megjelent tanulmányát mint az akkori magyar vízkémiai tudomány állásfoglalását lehet tekinteni. Ebben lerögzíti az 1929-ben megjelent törvényben foglaltakat az ivóvízre és  az ásványvizek kémiai jellegére utalva  úgy, hogy először az ásványi anyag tartalom alsó és felső határát rögzíti, majd a szénsavtartalomra és a különleges alkotókra mutat rá. Az ásványvizek két lényeges szerepét hangsúlyozza, éspedig mint gyógy- és az üdítő hatását.  Ehhez természetesen szükséges a víz részletes elemzése, a víz kémiai összetételének ismerete. Szerinte az akkori ismeretek 60 elemet mutattak ki az ásványvizekben és ezeket mennyiségük és gyakoriságuk szerint  3 osztályba sorolta, éspedig makro-, mikro- és ultramikroelemek.  Az első csoportba többek között  a Na, Ca, Mg, Cl, a másodikba Al, Li, B, Br, I, F. As, és a harmadikba a cink, a réz, a higany, arany, szelén került. Míg a makroelemek az alkotók túlnyomórészét, addig a mikroelemek csak kis százalékát képviselik, az ultramikroelemek pedig csak nyomokban szerepelnek az ásványvizekben, ezért ezeket legtöbbször figyelmen kívül hagyják az elemzések, de ez nem jelenti azt, hogy ezek biokémiai szempontból nem lennének fontosak. Ezt az utóbbi évtizedek korszerű vízelemzései bizonyítják, mint az arzén jelenléte és annak káros egészségügyi hatása.  

Szerinte a balneológia egyik fő problémája az ásványvizek gyógyító (biokémiai) hatása és kémiai összetétele  között az összefüggés megállapítása. Ez pedig a gyakorlatban úgy történik, hogy elsősorban a makro- és részben a mikroelemek alapján alakítják ki véleményüket. Már 1934-ben Kunszt János 10 fő csoportba sorolta az ásványvizeket, igaz ebből hiányzott a szénsavas és a kénes,  de szerepel az arzénes is és a keserű- és a glaubersós vizet is külön kezeli. Ebben az időben gyógyhatás szempontjából az ultramikroelemek közül csak a radiumemanációt (radon), a rádiumot és a tóriumot vehették figyelembe. Ezek után bírálja R. Fresenius módszerét, aki munkatársaival együtt még akkor  is a makromódszereket használja, holott a mikromódszerek használata jóval gyorsabb. Ezt több példával is illusztrálja és  a székelyföldi ásványvizek higany- és arzéntartalmát  is ezzel a módszerrel kezdték vizsgálni. Fájlalja, hogy az utóbbi évtizedekben a fluor-tartalom vizsgálata háttérbe szorult, mivel mintha ultramikroelemnek minősülne. Ezt  azért tartja  fontosnak,   mert jelenléte 1 mg/kg mennyiségen felül már káros az egészségre, ha ivókúrául szolgál az ásványvíz.

Különösen nagy jelentőséget tulajdonít az ultramikroelemeknek, mert azoknak nemcsak biológiai jelentőségük nagy, hanem azokból  a vizek származására is fontos következtetéseket lehet levonni.  A francia és a portugál szerzők igen nagy jelentőséget tulajdonítanak a germánium kimutatásának, mivel  ez az ásványvíz igen nagy mélységű származását bizonyítja. A jód kimutatása nem elegendő egy ásványvízben, e mellett a fluort is ki kell mutatni, mert ahol a fluor jelen van, ott a jódhatás nem érvényesül. Éppen ezért a vizekben a jód és a fluor viszonyát mindenképpen   figyelembe  kell venni.

A bór hatását az emberi szervezetre ekkor még nem ismerték, de a növények közül a répánál bórax formájában jó hatásfokkal hasznosítják. Jól hasznosul a víz mangántartalma is az állatok szaporodásánál  és fejlődésénél. A mangántartalmú ásványvizek női és gyermek betegségeknél ivókúrával jól gyógyíthatók

A réz ugyancsak a mikroelemek csoportjába tartozik és fontos szere van a hemoglobin képződésénél. Bodnár János laboratóriumában vizsgálták a vasas vizek és azok réztartalma közötti összefüggést. Reumás megbetegedésnél a réz tartalmú ásványvizek igen hatásosak fürdőkúra formájában. A cink hasonlóan a mangánhoz és a rézhez antidiabetikusan is hat és a szervezet cinkszükséglete igen nagy, ezért célszerű cinktartalmú ásványvizet fogyasztani. A kobalt jelenlétét és hiányát Ausztráliában és Floridában állapították meg és bizonyos állatbetegségeket már csekély kobaltadagolás is megszüntette.

Összefoglalóan Bodnár János megállapította, hogy nem csak a vitaminhiány okoz betegséget, hanem a fémhiány is. A hévizek hatásosságát só-, kén-, vagy szénsavtartalmukkal magyarázzák általában, de az igazi okok megállapítása még várat magára.

Az  emberi szervezetben a  jód jelenlétének fontosságára és biokémiai jelentőségére már  elemző munkájának kezdetén is nagy hangsúllyal felhívja a figyelmet és számos munkájában folyamatosan visszatér ennek kihangsúlyozására.  Hajdűböszörmény közelében a bodahegyközségi golyvajárvány és az ivóvizek jódtartalmának összefüggését már 1929-ben elemzi. Amikor azután jódkészítményeket adagoltak az ott lakóknak, akkor a járvány fokozatosan megszűnt. A vizsgálatok szerint a járványt  főként a gyermekek körében  lehetett kimutatni és a legkevésbé  a férfiak között, mivel legtöbbjük ugyanis napközben máshol tartózkodott és nem az otthoni jódszegény vizet itta. A vízelemzéshez közölte még részletes leírásban Th. Fellenberg és P. H. Meerburg elemzési módszerét azok részére, akik még nem ismerték a jódmeghatározás módszerét. Szép Ödönnel egyszerű higany vizsgálati módszert is kidolgozott, amely az Orvosi Archivumban 1929-ben jelent meg.

A bécsi döntés nyomán a történelmi Magyarország több területe visszakerült  és azokon számos kutató kezdte meg az ásványi nyersanyagokon  kívül az ásvány- és gyógyvizek kutatását is. Ebben különösen mint a legközelebbi,  a debreceni egyetem jeleskedett, és Bodnár János is már 1941-ben az erdélyi ásványvizek közül azokat megvizsgálta és annak eredményéről  igen rövid időn belül közlemény is jelent meg. Ekkor már több évtizedes kutatói múlttal rendelkezett Bodnár János és a visszacsatolt területről származó, de csak a  palackozott ásványvizeket vizsgálta  meg.

Hivatkozik az 1929. évi törvényre, amely az évente egyszeri vegyelemzést írja elő. Talált olyat is, ahol 22-72 év közötti elemzéssel is forgalmaztak ásvány- és gyógyvizet, mint például a bikszádit, a balatonfüredit, a mohait, a margitszigetit, a Lukács fürdői Kristályt, 21-61 év közöttinél a Hunyadit, az esztergomi Szent Istvánt, az Apenta keserűvizet, a málnási vizet találta. Vizsgálata során különösen figyelemre méltónak ítélte meg  a jód  és a kéntartalom változását, amely vagy csökkent vagy nem változott, a keserűvíznél pedig vagy hígabb vagy töményebb  jelleget lehetett megállapítani. Élettani szempontból fontosnak tekinti a jódot, a cinket, a rezet és a kobaltot. Hangsúlyozza, hogy az ionok mennyiségét 1000 g-ra kell vonatkoztatni, mivel az International Society of Medical Hydrology is ezt fogadta el.

Az  mikrojód mennyiséget a budapesti hévízben először 1941-ben  Bodnár János intézete határozta meg. Különösen kiemelte Than Károly korszakos munkáját és felhívta a figyelmet arra a nagyon lényeges szempontra, hogy a reklám ne változtasson az elemzés adatán és értékelésén, mert az számos félreértésre ad lehetőséget, a fogyasztók megtévesztése pedig nem célja az ásvány- és gyógyvíztermelőknek.       

 

Irodalom

 

Bodnár J. 1929: A bodahegyközségi golyva járvány és az ivóvizek jódtartalma. – Orvosi Hetilap, 51, 1073-1075.

Bodnár J. 1941: Az ásványvizek kémiai vizsgálatának irányelveiről. -- Hidrológiai Közlöny, 21. 109-118.

 Bot Gy. 1990: A Debreceni Orvostudományi Egyetem története és professzorainak      életrajza 1918-1988. Debrecen.

Emszt K. 1924-26: A hajdúszoboszlói hévforrás előzetes kémiai vizsgálatának eredménye. – Hidrológiai Közlöny4-6. 65-66.

Szalay T. 2004: Bodnár János (1889-1953). --   A kémia tanítása. 4/9, 3-7.